Tanultam mérnöknek, voltam projektmenedzser, de valahogy mindig is az emberek vonzottak. Amikor elindult az önismereti utam, kitörő lelkesedéssel vetettem bele magam az emberekkel való munkába, és amellett, hogy rettentően élveztem, a visszajelzések is jók voltak. Coachként egyre többször találkoztam olyan kliensekkel, akiknek a témája feszegette a coaching kereteit. Válás, gyermekvállalási nehézségek, endometriózis – megannyi krízishelyzet, és mögötte megannyi trauma és rossz emlék. És bár felelős szakemberként tudtam, hogy mindenkinek az a legjobb, ha megtaláljuk a számukra legjobb szakembert, mégis egyre inkább izgatott, hogyan lehetnék én maguk a segítségükre. 

A coachként alkalmazott megközelítések közül leginkább a Gestalt szemlélet hatott rám, ezért indultam el a Gestalt terápia irányába. És hogy mi fogott meg benne ennyire? Az első alkalommal, amikor a Gestalttal találkoztam, teljes biztonságban éreztem magam. Az volt a megélésem a kapcsolódásban, hogy bármilyen is vagyok, bármit is teszek, az elfogadható, paradox módon a terapeuta számára úgy vagyok jó, ahogyan vagyok. Az, hogy a terapeuta nem távolról szemlélt, hogy nem tett bele skatulyákba és nem akasztott rám címkéket, annak a bátorságát adta, hogy bármit bevihetek a kettőnk közötti térbe, bármiről beszélhetek. És végül, de nem utolsó sorban, sosem az számított, mit mond a szakirodalom vagy valaki, akinek az életemhez semmi köze. Mindig az számított, én mit érzek, mit gondolok és mit üzen a testem. Ebben rengeteget segített a kíváncsiság, ahogy én is és a terapeuta is újra és újra felfedeztünk és rácsodálkoztunk dolgokra.